Dr. Joe Dispenza – Lépj tovább és tedd túl magad a múlton 2. rész

Második rész: Túltenni magunkat a múlton

Minden kapcsolat végén egyszerűbb önigazolásként a másik embert okolni, és számtalan érvet felsorolni, ami miatt a kapcsolat nem működött, vagy az egészért a másik embert vagy éppen saját magunkat hibáztatni. Amikor azonban ezt tesszük, tudattalanul visszatérünk a régi programjainkba, melyek hatására áldozatnak érezzük magunkat az életünkben, ahelyett, hogy a megteremtői lennénk. Objektív biológiai nézőpontból ez az automatikus gondolkodási folyamat azt jelenti, hogy engedjük, hogy valaki vagy valami rajtunk kívül uralja a gondolkodásunkat és az érzelmeinket.

Legyen szó traumáról vagy veszteségről, mindannyian elmondhatjuk, hogy voltunk már becsapva, éreztünk félelmet vagy kétséget, és átéltük a lélek sötét éjszakáját. Egy bizonyos ponton azonban, amikor már nem halogathatjuk tovább a cselekvést, el kell döntenünk, hogy ez a veszteség az életünk végét vagy egy új kezdet hajnalát jelenti? Minden a mi döntésünktől függ.

Ha úgy döntünk, hogy egy új élet kezdődik számunkra, akkor túl kell tenni magunkat a fájdalmas érzelmeken, és ki kell cserélnünk azokra az érzelmekre, amelyeket az új kapcsolatunkban vagy tapasztalatunkban táplálni szeretnénk. Ezáltal a veszteség okozta űrt a jövőnk energiájával töltjük ki, ahelyett, hogy az energiánkat olyasvalakinek adnánk, akivel már nem is vagyunk kapcsolatban. Hiszen ahová a figyelmünket irányítjuk, oda áramlik az energiánk is.

Mindebből egyértelműen következik, hogy minél erősebb érzelmeket táplálunk, annál jobban ráirányítjuk a figyelmünket arra a személyre, aki egy múltbeli tapasztalatunkhoz kapcsolódik. Miközben ezt tesszük, lényegében neki adjuk az erőnket, a vitális energiánkat, amelyet valami új megteremtésére is felhasználhatnánk. Ugyanilyen módon, ha az energiánk oda áramlik, ahova a figyelmünket irányítjuk, amikor a figyelmünket az ismert érzésekre összpontosítjuk, akkor az energiánkat a jelen pillanatból a múltba vezetjük vissza. Szükségtelen elmondani, hogy amikor a múltban élünk, alszunk a jelenben. Ahogy azonban legyőzzük a múltbeli kapcsolatunkhoz fűződő heves érzelmeket, visszaszerezzük az erőnket, mivel többé már nem szegezzük a figyelmünket, vagy nem gondolunk folyamatosan arra az adott személyre és/vagy a hozzá kapcsolódó érzelmekre, amelyek a múlthoz kötnek bennünket. Ahogy megszabadítjuk magunkat ezektől a múltbeli érzelmektől, energiát szabadítunk fel, amelyet ezennel felhasználhatunk arra, hogy valami újat teremtsünk meg az életünkben.

Azok az egészséges emberek, akik az ilyen pillanatokban egy új élet kezdetét és nem a véget látják, bármit készek megtenni azért, hogy konstruktív módon felülkerekedjenek a fájdalmukon, és amint ezt megteszik, mindig valami sokkal jobb történik velük. Amikor ez a nagyobb lehetőség vagy kedvezőbb helyzet megjelenik az életükben, felismerik, hogy a fájdalom és a szenvedés valójában ráébresztette őket, hogy tisztázzák magukban, hogy valójában mire is vágynak, és hogy a korábbi kapcsolatuk gyakorlatilag lehetőséget biztosított arra, hogy lezárjanak valamilyen ciklust az életükben, vagy véget vessenek valamilyen tudatalatti programnak. Ha tehát így teszünk, elkezdjük betölteni ezt a hiányt a saját értékünk és teljességünk érzésével, és amikor ilyen módon éljük az életünket, akkor a poláris ellentétünk helyett egyenrangú társat teremtünk magunknak. Ha nem így teszünk, akkor azonban egyszerűen továbbra is ugyanolyan tapasztalatokat teremtünk magunknak.

Bármilyen veszteség után természetes és egészséges egy ideig sajnálni magunkat, nyalogatni a sebeinket, és tisztában lenni azzal, hogy egy ideig még fájdalmat fogunk érezni, utána azonban majd meggyógyulunk. Különösen egy kapcsolat véget érése után következik mindig egy érzelmi tisztulásról szóló időszak. Egészséges dolog, ha érezzük, feldolgozzuk, és átéljük a volt kapcsolathoz fűződő érzelmeinket, ahelyett, hogy elfutnánk előlük. Egy érzelmi hullámvasútra váltunk jegyet ilyenkor, egyszer azonban végig kell mennünk ezen, hogy aztán majd tovább tudjunk lépni.

Ennek megtételéhez fel kell ismernünk, hogy amit érzünk, az valójában nem mi vagyunk. Ha ehelyett el tudjuk terelni a figyelmünket az adott személyről vagy dologról, és a tapasztalatunkat érzelmi megtisztulásként fogjuk fel, akkor csak el kell foglalnunk magunkat, amíg az érzéseink elmúlnak. Ahogy az író, Saul Bellow fogalmazott a Henderson, az eső király című művében: „Az időt azért jött létre, hogy a szenvedés véget érhessen.”

Ha az érzelmek a múlt feljegyzései, akkor érthető, hogy ha továbbra is ugyanazon múltbeli érzelmek szerint élünk nap mint nap, akkor nem hihetünk vagy pillanthatunk meg új jövőt, hiszen a jövőre a múlt lencséjén keresztül nézünk. És mellesleg mostanra már azt is tudjuk, hogy olyan új információk nem juthatnak be az idegrendszerünkbe, amelyek nem egyeznek azzal az érzelemmel, amelyet átélünk. Miért? Mert egyszerűen nem oda illőnek érezzük, és nem tudunk azonosulni vele, így egyetlen barát vagy ember tanácsa sem lesz értelmezhető számunkra mindaddig, amíg nem kezdünk el dolgozni azon, hogy a múlt fájdalmas érzelmeit a jövőnk fennkölt érzelmeire cseréljük.

Itt fontos megjegyezni, hogy ha azt gondoljuk, hogy az érzelmeink vagyunk, akkor nagyon nehezünkre fog esni a továbblépés. Ahhoz, hogy legyőzzük ezeket az érzéseket, fel kell kelnünk minden nap, dolgoznunk kell a testünkkel, figyelnünk kell a gondolatainkra, rendszeres meditációt kell végeznünk, és távol kell tartanunk magunkat a múlttól. Sokan azt hiszik, hogyha átgondolják vagy elemzik a múltjukat, meg fogják tudni oldani a problémáikat. Azonban, amire valójában szükség van, az a kapcsolatból vagy a múltból nyert bölcsesség, a bölcsesség pedig az emlék érzelmi töltés nélkül. A múlt folyamatos elemzése és a felzaklató érzelmek újra és újra történő átélése az agyműködést inkoherenssé teszi. A lényeg az, hogy ha hinnénk egy jobb jövő lehetőségében, akkor nem vesznénk el a múltban. A válasz minden kérdésünkre és álmunkra az érzelmi múltunk elemzésen túl létezik.

Mi van tehát, ha a legrosszabb dolog, amit átéltünk, valójában a legjobb dolog volt, ami valaha történhetett velünk? Mivel minden lehetőség potenciálként létezik a kvantummezőben, mi van, ha épp most ismertük fel, hogy rossz menüt rendeltünk? Ott fogunk sírni az asztalnál még órákig, vagy rendelünk egy másikat? Miért nem tanuljuk meg a leckénket, lépünk tovább, hogy a következő rendelésünk olyan lehessen, amilyet mindig is szerettünk volna?