Mitől működik az ima? II. rész

A Mitől működik az ima? első részében szó esett arról a tényről, hogy míg sokak imája tartalmazza a megfelelő szándékot, számos esetben hiányzik belőle a hozzá tartozó érzelem. Nem lehet elégszer kihangsúlyozni, hogy az emelkedett érzelem, amit aközben érzünk, hogy az imánk beteljesülésére gondolunk, mennyire elengedhetetlen az imánk megnyilvánulásához. Bizonyos értelemben a hagyományos ima egy kérés, és pontosan ez a probléma. Amikor kérünk, azt hiányérzetből tesszük, hiszen valamit akarunk, és az akarás azt jelenti, hogy nem birtokoljuk. Ha azonban az ima elmondása után úgy állunk fel, mintha már be is teljesült volna, akkor nincs hiányérzetünk, hiszen a jövőnkhöz kapcsolódó érzelmeket éljük át a jelen pillanatban.

Tehát minél inkább sikerül átélni ezeket az emelkedett érzelmeket, legyen szó háláról, kedvességről, szeretetről, örömről, ihletről, teljességről, stb., annál kevésbé érezzük magunkat olyannak, mint amilyenek a mindennapokban vagyunk. Nagyon valószínű, hogy a mindennapi életünk megszokott hozzáállásához képest ezekben a fennkölt érzelmekben élni annyit jelent számunkra, mint az ismeretlenben élni.

Ha sikerül fenntartani ezeket a fennkölt érzelmeket a mindennapi szokásoktól és a test érzelmi függőségeitől függetlenül, akkor olyan érzésünk lesz, mintha az imánk már megválaszoltatott volna. Ehhez a szívközpontú érzelmek fenntartása szükséges, az életkörülményeinktől függetlenül, azaz azoktól a körülményeinktől, amelyeket bizonyos emberek, dolgok és tárgyak határoznak meg adott térben és időben. Ez azt is jelenti, hogy mindenképp meg kell próbálni jelen maradni ebben az új létállapotban, anélkül hogy megpróbálnánk megjósolni, hogy mi fog történni a jövőben, ami tudatalatt mindig a múltbeli emlékeinken alapul. Amikor képessé válunk arra, hogy szabályozzuk ezeket az érzelmeket, többé nem próbáljuk meg megjósolni, hogy az imáink mikor és hol fognak beteljesülni, mert már úgy érzünk, mintha mindaz, amiért imádkozunk már megtörtént volna. Úgy is lehetne mondani, hogy meg kell tanulnunk érezni az érzelme(ke)t még mielőtt az adott esemény bekövetkezett volna.

Amikor így teszünk, egy bizonyos szinten elengedjük, hogy az imáink mikor, hol és hogyan fognak meghallgattatni, és mivel már nem próbálunk sem megjósolni, sem erőltetni bizonyos kimeneteleket és megoldásokat, ez azt jelenti, hogy a bizalom állapotába léptünk. Hogyan lehet tehát egészséges egyensúlyt fenntartani az ima, a szándék, az elengedés és a bizalom között?

Gondolj úgy az imádra, mintha egy az éterbe kiküldött jel vagy jeladás lenne, a hozzá tartozó emelkedett érzelemre pedig úgy, mint arra az energiára, amely az eseményt visszavonzza hozzád. Ezért egy ponton el kell engedned, hogy a kimenetel hogyan fog bekövetkezni, különben, ha előre meg tudod jósolni, akkor valamilyen ismert dologról van szó. Ezzel szemben, ha nem tudod előre megjósolni, akkor az ismeretlenben vagy.

A szándék ahhoz hasonlítható, mint amikor egy követ dobunk a tóba. A fodrozódás vagy hullám, ami ennek hatására a vízben keletkezik, az a jel. A lényeg az, hogy sohasem tudjuk, hogy a tó éppen mekkora – ez az ismeretlen –, így néha több, néha kevesebb időbe telik, amíg a jel eléri a partot és visszaverődik hozzánk. Mivel azonban tudjuk, hogy a hullám az energiaátadás univerzális törvénye, azt is tudjuk, hogy egy ponton a jel visszatalál majd hozzánk, egészen addig, amíg a rezgésünk megegyezik annak az érzelemnek az energiájával, amellyel az imát létrehoztuk.

Az elengedés második része az a transzcendens pillanat, amikor mi átadjuk magunkat az ismeretlennek, és félreállunk az útból. Sok ember életében ez csak akkor következik be, amikor elfogy az erejük (azaz az ismert véget ér), csak akkor képesek ezen a szinten feladni magukat. Abban a pillanatban azonban, amikor megteszik, belépnek az ismeretlenbe. Félreállni az útból azt jelenti, hogy túllépünk önmagunkon, és ehhez bizalom kell. Ezen a szinten bízni azt jelenti, hogy az ember így szól magához: „Nem tudom, mi fog történni” vagy „Minden tőlem telhetőt megtettem, innentől egyszerűen csak elengedem”. Ez az elengedési folyamat az, ami utat enged annak, hogy valami jobb dolog megtörténhessen.

Sokan bár folyamatosan imádkoznak, olykor naponta többször is, az imájuk mögött mégis fenntartják azt a hitet, hogy ők kell, hogy legyenek a mozgatók és cselekvők, akik az imáikat beteljesítik. Ennek eredményeképpen gyakran az érzelmi hitük végéhez érkeznek, azonban itt van az a pont – ha kitartók, és képesek meghaladni ezt a határt, és elengedni –, ahol a csoda megtörténik, vagy az imájukra adott válasz megérkezik. Természetesen van, amikor cselekvésre van szükség, de a lényeg az, hogy amikor végül megadjuk magunkat és az elengedést választjuk, akkor lehetővé tesszük, hogy valami nálunk nagyobb átvegye az irányítást. Ez az igazi művészet, és ekkor történik meg a varázslat.

Amikor végül képesek vagyunk megadni magunkat, akkor nyílik meg számunkra egy nagyszerűbb kimenetel lehetősége, ami valamiféle szinkronicitásként, eshetőségként vagy véletlenként álcázva megjelenik az életünkben. Ez a történés, esemény, vagy az imánkra adott válasz gyakran sokkal jobb annál, mint amit elképzeltünk, vagy talán még elképzelni sem tudtunk a korlátolt emberi elménkkel. Amikor véget vetünk annak, hogy mindent mi akarunk megoldani, és többé nem próbálunk meg saját magunk válaszolni az imáinkra, akkor nem törődünk azzal, hogy az imánkra adott válasz megtörténik-e, vagy, hogy mikor történik meg, mert tudjuk, hogy végül teljesülni fog. Ez a lehető legegészségesebb pont, ahol a teremtő folyamatban lehetünk, mert ez a végső elengedés állapota.

Ez az elengedés oly mértékű, hogy az ember többé nem várja, hogy az imája meghallgattassék. Amikor elengedünk, többé nem mi irányítunk. Gondoljuk csak el: Hogyan élnénk az életünket, ha tudnánk, hogy az imáink megválaszoltatnak? Mert pontosan ez az a mód, ahogyan az imáink valóra válnak. Ez az a pillanat, amikor az életünk válik imává, és a pillanat, amikor az ima válik az életünkké.

Forrás: http://drjoedispenza.net/blog/prayer-en/the-secret-of-prayer-part-ii/