Hogyan mérhető a stressz?

A stressz mérésére több módszer is létezik, melyek között akadnak bonyolultabb – csak klinikai körülmények között használhatók – és egyszerűbbek is. A legismertebbek ezek közül az agyi aktivitás mérése, a stresszmarkerek mérése a nyálban, az immunaktivitás mérése, illetve az autonóm idegrendszer aktivitásának mérése.

Az agyi aktivitás mérésére például közeli infravörös spektroszkópiát alkalmaznak. A mérés során vörösen fénylő, közeli infravörös fénnyel világítják át a homlokot és az agyat. Abból, hogy mennyi fényt nyelnek a vérben a hemoglobinok, ki tudják számolni a hemoglobin koncentrációt, vagyis az agyi aktivitás szintjét. Relaxált állapotban ez az érték alacsony, míg stressz esetében magas.

A stresszmarkerek jelenlétét a legegyszerűben nyálmintából lehet megállapítani. Az egyik ilyen stresszmarker a mellékvesekéreg egyik hormonja, a kortizol, mely stressz hatására választódik ki a szervezetben. Ennek a módszernek a hiányossága, hogy a kortizolszint a nap során természetes módon változik, ezért ha összevethető adatokat szeretnénk, akkor minden nap ugyanabban az időpontban kell megismételnünk a mérést.

Az immunrendszerünk működése a természetes ölősejtek aktivitásától függ. Ezek az ölősejtek (NK-sejtek) kulcsfontosságú szerepet játszanak a szervezet védekező rendszerében, aktivitásuk szoros összefüggést mutat azzal, hogy szervezetünk relaxált, vagy stresszes állapotban van. A módszer hátránya, hogy az NK-sejtek mennyiségének méréséhez vért kell venni.

A stresszszint mérésének általunk ismert legmegbízhatóbb és legegyszerűbben használható módja az autonóm idegrendszer aktivitásának mérése, melyet szívritmus-variabilitás (Heart Rate Variability - HRV) mérésnek nevezünk. Az autonóm vagy más néven vegetatív idegrendszernek két ága van, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer. Stressz esetén a szimpatikus, míg relaxált állapot esetén a paraszimpatikus idegrendszer aktívabb, és a szívritmus mérésből kiderül, hogyan változik e két rendszer aktivitása.