A kvantummező

A newtoni világszemlélet

A modern kornak nevezett időszak nagy részében az emberiség abban a hitben élt, hogy az univerzum természeténél fogva rendezett, mozgása törvényekkel leírható, ezért működése magyarázható és kiszámítható. Az elmélet egyik legjelentősebb képviselője a XVII. században René Descartes, a világegyetem mechanisztikus modelljének híve volt.

Az emberi elme azonban Descartes-nak is nagy kihívást jelentett, mert működésében túl sok változót vélt felfedezni ahhoz, hogy azt bármilyen törvénnyel le lehessen írni. Ezért kijelentette, hogy a tudománynak nem feladata az elme vizsgálata, csupán az anyag természetének megismerése. Az elme nézete szerint Isten eszköze, ezért tanulmányozása inkább a vallásra hárul, mintsem a tudományra. Ezzel Descartes hosszú időre elválasztotta egymástól az anyag és az elme vizsgálatát, és azokat teljes mértékben különbözőnek állította be. Sir Isaac Newton elméletei és kísérletei szintén azt a célt voltak hivatottak szolgálni, hogy az univerzum működését szabályokhoz kössék, azokra törvényszerűségeket állapítsanak meg. Munkásságában valóban számos elmélet áll rendelkezésre, melyek a rendezett és kiszámítható módon működő világegyetem látszatát keltik. A klasszikus newtoni fizika szerint minden dolgot szilárdnak kell tekinteni, és az energiát leírhatjuk a tárgyakra ható erőként. Ebből következően, ha a valóság mechanisztikus alapelvek szerint előre kiszámítható módon működik, akkor az ember csupán csekély mértékben képes befolyásolni működésének következményeit. A valóság teljes egészében előre meghatározott, és így az ember gondolatai, illetve szándékai vajmi keveset számítanak a dolgok folyását illetően. Ez a nézőpont még ma is tartja magát az emberek gondolkodásában akár tudatosan, akár tudatalatt. Sokan szenvednek attól a gondolattól, hogy szabad akaratuk és tetteik nincsenek hatással a nagy gépezet működésére, ők csupán egyszerű áldozatok ebben a bonyolult rendszerben.

Einstein híres egyenlete

Einstein a több mint 200 évig elfogadott dogmát alapjaiban forgatta fel, mikor a híres E=mc² egyenletét megalkotta. Ezt mindannyian elfogadottnak tartjuk, bár talán nem is gondoltunk bele ennek a képletnek a jelentésébe. Einstein munkásságával többek között azt bizonyította be, hogy az anyag és az energia gyakorlatilag egymással felcserélhető, hiszen egy és ugyanaz. Munkatársaival nem csak ezt az alapvetőnek tartott elméletet, de több más paradigmát is lerombolt, mely Descartes és Newton elméletei szerint lehetetlen lenne. Ezek megdöntését a korábban csupán anyagnak tartott elemi részecskék alaposabb vizsgálata tette lehetővé, melyekről kiderült, hogy egyszerre tudnak hullámként és részecskeként is előfordulni. Ez ugye teljességgel lehetetlen a régi dogmák szerint, hiszen az anyag vagy ez, vagy az, de mindkettő nem lehet. Gyakorlatilag a newtoni modell alapjaiban, a szubatomi szinten történő megismerésének lehetőségével dőlt meg véglegesen és visszavonhatatlanul. Tudjuk, hogy minden anyagi dolog legfőképpen elektronokból, protonokból, és neutronokból tevődik össze, mint legelemibb alkotó részekből. Ezeknek a részeknek a vizsgálatából született meg új tudományágként a kvantumfizika.  (Hogy hogyan változtak az idők során az egyes elméletek, azt az alábbi Wikipédia szócikkből tudhatja meg https://hu.wikipedia.org/wiki/Atomelm%C3%A9let)

Einstein és kollégái azt tapasztalták, hogy az anyag nem mindig ugyanúgy viselkedik, szubatomi szinten nem ugyanúgy működnek a korábban ismert fizikai törvények. Az elektronok, mint részecskék például kiszámíthatatlan módon viselkedtek, ha kölcsönhatásba kerültek az atom magjával. Mikor elmozdultak a központja felé, energiát nyertek és veszítettek, eltűntek, majd újra megjelentek. Tudóstársa, Erwin Schrödinger elmélete alapján az elektront nem, de annak minden lehetséges helyzetét le lehet írni matematikailag, mely arra használható, hogy az atommag körül egy adott ponton az elektron megtalálásának valószínűségét kiszámítsuk. Ezzel megszületett az elektronok hullám-részecske kettősségének szemléltetési lehetősége. Maradt a nagy kérdés: Hová lesznek a részecskék, mikor eltűnnek a semmiben? A kvantumfizikusok feltételezték, hogy az apró részecskéket vizsgáló személy hatással van az anyag és az energia viselkedésére. A kísérletek azt mutatták, hogy az elektronok egyidejűleg léteznek egy végtelen lehetőség vagy valószínűségsorozatban egy láthatatlan energiamezőben, a kvantummezőben. De egyetlen elektron sem jelenik meg addig, míg egy megfigyelő a figyelmét ennek a konkrét elektronnak egy lehetséges pozíciójára nem szegezi. Azaz egy szubatomi részecske csak akkor képes megmutatkozni, ha valaki megfigyeli. Ennek a jelenségnek a kvantumfizikusok a „hullámfüggvény-összeomlás” nevet adták, de hivatkoznak rá a „megfigyelőhatás” elnevezéssel is.

Tehát ha elkezdjük keresni az elektront, akkor van egy pont a térben és az időben, ahol az elektron összes lehetséges valószínűsége fizikai alakot ölt. Azaz szubatomi szinten az energia reagál a figyelemre, és anyaggá változik. Ennek tudatában már nem lehet többé az elmét és az anyagot különválasztani, hiszen a szubjektív elme mérhető és megfigyelhető objektív változást eredményez a fizikai világban! Ez azt jelenti, hogy ha az elektronra igaz ez az elmélet, akkor a többi elemi részecskére is igaz kell, hogy legyen, melyek az univerzumot alkotják. Legegyszerűbb, ha a hullámállapotban lévő részecskékre lehetőségként nézünk, melyek mindenhol léteznek és sehol sincsenek, és csak a megfigyelésre várnak, hogy részecskeként megjelenjenek, amennyiben valaki megfigyeli őket. Ezek szerint minden lehetőségünk és képességünk megvan ahhoz, hogy a végtelen kvantummezőben található kimenetelek közül mi is kedvünkre teremtsünk.

Kvantummező

A kvantumelmélet szerint a fizikai univerzum egy anyagtalan, kapcsolatokkal keresztül kasul átszőtt információs mező. Ezzel a mezővel minden és mindenki kapcsolatban van, akkor is, ha nem érti, nem érzi ezt a kapcsolatot. A fizikai test nem más, mint rendezett energia- és információs mintázat, mely energiamintázat, ha úgy tetszik rezgést bocsát ki magából. Valójában azonban minden anyagi dolog a saját energiamintázatát bocsátja ki, mely információt is hordoz egyben. Testünk jelzései közül az egyik legjelentősebb az elme által gerjesztett elektromos impulzus gondolat vagy érzés formájában, mely könnyedén mérhető például az EEG készülékkel. Az amerikai HeartMath Intézet kutatóközpontjában tudományos kísérleteket végeztek az érzelmek fiziológiájával, a szív és agy kölcsönhatásával kapcsolatban. Arra jöttek rá, hogy az agyunkhoz hasonlóan a szív is elektromos és mágneses hullámokat bocsát ki magából, ráadásul az agynál sokkal aktívabban teszi mindezt. Az általa keltett elektromos hullámok 100-szor, a mágneses hullámok pedig 5000-szer erősebbek, mint az agy esetében. Tehát a szív szerepe is kiemelkedő mikor a kibocsátott jelekről, azok erősségéről és az információ továbbítás hatékonyságáról beszélünk. A kutatók ezekkel a kísérletekkel arra jöttek rá, hogy csupán a gondolat (szándék), vagy csupán az érzelem nem vált ki jelentős hatást a kvantummezőben. A megfelelő kommunikációhoz egyszerre volt szükség a célirányos gondolatra és egy emelkedett, pozitív érzelemre. Most már tudjuk, hogy a szív és az elme együttes munkájára van szükség ahhoz, hogy a kvantumlehetőségek közül kiválasszuk és megteremtsük a számunkra megfelelőt. Amikor a felfokozott érzelmet és a tiszta, tudatos szándékot megfelelően alkalmazzuk, akkor azzal olyan jelet adunk, melyre a kvantummező bámulatosan reagál. A kvantummező azonban nem egyszerűen arra reagál, amit akarunk, hanem inkább arra, akik – aktív megfigyelőként – éppen vagyunk. Képzeljük el, hogy a gondolat a kvantummező elektromos töltése, az érzés pedig a mágneses töltés. A gondolataink elektromos jelet küldenek a mezőbe, és az érzelmeink mágnesként vonzzák hozzánk az eseményeket. Gondolataink és érzelmeink együtt egy létállapotot hoznak létre, mely egy elektromágneses szignált generál, ami hatást gyakorol a világunk összes elemére. Minden lehetséges élmény és tapasztalat elektromágneses szignálként létezik a kvantummezőben. Végtelen számú ilyen szignál létezik, melyek közül mi azt vonzzuk be, amilyen jelet kibocsátunk magunkból tudatosan, vagy tudattalanul. Ha létállapotunk megváltozásával másfajta elektromos mezőt tudunk teremteni, ami találkozik az információ kvantummezőjének egyik potenciális lehetőségével, akkor lehetséges lesz, hogy ezt a kívánt eseményt vagy információt bevonzzuk. A megfelelően megváltozott létállapotot a legegyszerűbben talán a gondolataink és az érzelmeink összehangolásával, a szív és az agy működésének koherenssé tételével lehetséges létrehozni. Mivel a szív és az agy által kibocsátott elektromos és mágneses jelek is hullámként terjednek, ezért pontosan úgy viselkednek, mint azt a hullámokkal kapcsolatosan tanultuk az iskolában: az inkoherens hullámok kioltják egymás erejét, míg a koherens hullámok felerősítik egymás hatását.

Tehát ha világos, összeszedett gondolataink vannak a céljainkat illetően, és ezek olyan pozitív, szenvedélyes érzelmi elköteleződéssel párosulnak, amik erős elektromágneses jelet sugároznak, az egy olyan potenciális valóság felé vonz bennünket a kvantumtérben, ami megegyezik azzal, amit el akarunk érni.

„Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.”

Albert Einstein